csak en

Thalis Silvenier

Álmodj szépeket

Valahol, távol a való világon,
Messzi túl a Képzelet-Határon,
Van egy egészen piciny ország.
Az a hely, ahol az álmokat írják.
A szép álmokat zsákokba varrják,
S aztán kis manók mind széjjelhordják.
Viszik a világ minden részére,
S belehintik az élők szemébe.
Egy álommanó hozzád is elért.
Leteszi zsákját, bedugja kezét
És belemarkol a tündérporba,
Hogy a csillámot szemedbe szórja.
Csipetnyi manó, vajon hol lehet?
Nem látod őt, de hallod, hogy nevet.
Óvatosan homlokodra lépket,
S arcod simogatja. Ugye érzed?
Kicsiny manó, tenyerét kinyitja,
S az álomport szemeidbe szórja.
Mosolyogva nézi, amint lehunyod őket,
És füledbe súgja: Álmodj szépeket
Ezzel kivánnék:

Jó éjt Mindenkinek!:-))

Fodor Ákos: Jégtánc

A jég
meg az ég
szikrázva simul össze,
a szél
se beszél:
por-hóval kergetődzve
játszanak
- mert szabad...
E fényes-boldog pusztaságban
nincs hazug szó: tisztaság van;
senki se kényszerít, senki se tiltja, hogy válassz,
itt te vagy a kérdés és csak te lehetsz a válasz!
Égnek
és jégnek
kristály síkjai közt suhan a lélek...
a levegő penge-éles és szesz-tömény,
itt mégse félek, mégsem érzem a vesztemet én;
röpülve, zuhanva,
pörögve, suhanva
szótlanul mond hálát jégnek és égnek
a táncba-szabadult, eszelős-tiszta lélek!

Oly jó:
erre nincs szó!
S ha vége a dalnak és fárad a láb:
a JÉGTÁNC minden kis karcos nyomát
némán begyógyítja a szűz hó.

Kántor Péter - Ki őriz mit?

Ki őriz mit? Szitakötő-nyarat,
lópokrócot, kivágott körtefát,
porkahavat, tavalyi gesztenyét,
recsegő gramofon pár lemezét.

Cserepek közül egy ép darabot,
ráfirkantva óhéberül: leszek!
egy dinnyehéjat, csalfa, vak reményt,
szekrényből pislákoló gyertyafényt.

Szétszórt csontokon táncoló napot,
dunsztos üvegben ciberelevest,
elrongyolódott mit is? gyönyörűt!
tűpárna-szívbe szúrt tucatnyi tűt.

Ki őriz mit? Csalános éjszakát,
két szeme közt egy régi sebhelyet,
fakocka-tornyot, mely mindig ledől,
arcot, ami elborul, felderül.

SZABÓ LŐRINC: VALAMI SZÉP

Egész héten köd nyomta téli
hegytetőnk: magas fellegek
fogták fazekukba a tájat
s rácsukták a fedőjüket.

Ma se mozdultak meg. De este
fent, tág körben, kinyílt az ég,
mintha egy nagy kéz felemelte
volna a fazék fedelét.

Más nem történt. A ködfal állt, és
a csöndben csak a céltalan
üveghold úszott a magasság
még üvegebb habjaiban;

de a zord táj már fölfigyelt rá,
s bámúlt, mint mikor a sötét
kétségbeesésnek eszébe
jut hirtelen valami szép.