Csak egy tánc
Képek, megfakult képek,
emléked éget,
még bennem él.
Fények, szivárvány fények,
hamisan szépek,
mind mit sem ér.
Minden oly sötét,
csak a hajnal hívna még,
csak egy kéz, mi int felém,
csak egy tánc, mit őrzök én.
Álmok, összetört álmok,
egyedül állok,
nem jössz felém.
Várok, hiába várok,
egekre szállok,
ott hív a fény.
Minden oly sötét,
csak a hajnal jönne még,
csak egy kéz, mi int felém,
csak egy tánc, mit őrzök én.
Paudits Zoltán
OTTHON
Igen, valahogy így van: otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon.
Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, és egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak.
Ez az otthon.
Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit.
Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben.
A fontos az, hogy érezd: jobbra és balra Tőled áll a világ, a maga szépségeivel, és a maga csúnyaságaival. Süt a nap, esik az eső, szelek járnak és a felhők futnak a széllel. Vannak virágok és fák és patakok és emberek. Valahol mindezek mögött van az Isten és Ő igazítja a virágokat, a fákat, a patakokat és az emberek közül azokat, akik neki engedelmeskednek. És mindezeknek a közepén itt ülsz Te, egy széken, egy asztal előtt. És ez a szék és ez az asztal ma a Tiéd. Ma. Ez a fontos. És körülötted szép csendben a többi: a virágok, a fák, a felhők, Isten bölcsessége és az emberek kedves balgaságai, ma mind a Tieid. És jól van ez így. Mert hiszen az ember úgyis elég keveset él. És még az is jó, hogy keveset él.
Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.
/Wass Albert: Te és a világ/
Mintha kihűlt volna az öröm a földön. Néha, pillanatokra, parázslik még valahol. Az ember lelke mélyén él az emlék valamilyen derűs, napfényes, játékos világról, ahol a kötelesség szórakozás is, az erőfeszítés kellemes és értelmes... Nézd meg az arcokat! Amerre jársz, a világban, a kis és nagy közösségeken belül, mennyire feldúltak az arcok, milyen gyanakvók, mennyi feszültség, feloldatlan bizalmatlanság, görcsös ellenkezés az arcvonásokban! Ez mind a magány feszültsége. Ezt a magányt lehet magyarázni, s mindegyik magyarázat felel a kérdésre, s egyik sem tudja igazán megnevezni az okot... És mentől mesterségesebb közösségeket építenek föl az emberek világán belül politikusok és próféták, mentől kényszeredettebben nevelik a közösségi érzésre már a gyermekeket is ez új világban, annál irdatlanabb a lelkekben ez a magány. Nem hiszed? Én tudom. S nem fáradok el beszélni erről. Ha olyan mesterségem lenne, amely módot ad, hogy beszélhessek az emberekhez... tudod, pap vagy művész, író... könyörögnék nekik, lelkesíteném őket, hogy térjenek meg az örömhöz. Felejtsék el a magányt, oldják fel. Talán nemcsak ábránd ez.
Márai Sándor.
Vajon milyen lehet egy porszemnek lenni,
Tömegtelen testtel a szélben peregni,
Nap fényét ha rád süt ezer tűre szelni,
Lassan földre hullva az út porába veszni?
Vajon milyen lehet kis bogárnak lenni,
A lámpa fényburkát körbekeringeni,
Az izzó forró szálát fél arcoddal lesni,
Burkának koppanva életed veszteni?
Vajon milyen lehet falevélnek lenni,
Tavasszal születni, az Ősszel elmenni,
Sárgultan, vöröslőn fádról leperegni,
A puha földre érve eltemetve lenni?
Vajon milyen lehet kis virágnak lenni,
Bimbó fejed büszkén az égre emelni,
Szíved nektárjával méheket etetni,
Szirmaid hullajtva a halálba menni?
Vajon milyen lehet kődarabnak lenni,
A belédfolyó víztől télen megrepedni,
Folyóban forogni, kis kaviccsá lenni,
Csillogó homokként a semmibe veszni?
Vajon milyen lehet öreg fának lenni,
A fűrész foga után vágyódva epedni,
Lelkeddel millió apró szút etetni,
Életed ágait viharral temetni?
Vajon milyen lehet büszke hegynek lenni,
Felhők kalapjával fejedet elfedni,
Vihartól, esőtől örökké szenvedni,
Lágy dombbá simulni, alföldként elveszni.
Vajon milyen lehet bősz felhőnek lenni,
A tengerek fölött új erőre lelni,
Ordítva, tombolva földeket etetni,
Csepegve könnyezve csendben kiszenvedni?
Vajon milyen lehet óceánnak lenni,
Felhőkből lehullva sós ízzel születni,
Hidegben megfagyni, napon melegedni,
Lassan kiszáradva temetővé lenni?
Vajon milyen lehet bolygónak lenni,
Évek milliárdján egy csillagot követni,
Körbekeringeni, fény-életét enni,
S a csillag elmúltakor némán vele veszni?
Vajon milyen lehet a Világnak lenni,
Értelem nélkül, robbanva születni,
Örökké tágulni, darabokra esni,
Magányosan halni, a Semmivé lenni?
Vajon milyen lehet nem csak úgy létezni,
Üres életünknek értelmet szerezni,
A Világ lényegét végre felfedezni,
Nem csak lenni, hanem örökké szeretni?
Vajon milyen lehet végre SZERETNI,
A bánat magányát örökre feledni,
Egy másik szívvel sírva-nevetve remegni,
Lelke puha bársony ködében elveszni?
S most már tudom, érzem: páratlan SZERETNI,
Ha nincs velem, akkor is Őérte lenni,
Tündér-szemeiben boldogságot lelni,
Szíve dobbanását örökké követni!
...csak SZERETNI...
