csak en

Szép estét és éjt nektek!:-)

Max Lucado
PANCSINELLO

A vemikek apró faemberkék voltak. Mindegyiküket ugyanaz a mester, Eli faragta, akinek a műhelye egy közeli dombról nézett le falujukra. Mindegyik faemberke különbözött valamiben a többitől. Voltak közöttük nagy orrúak, nagy szemüek, magasak, alacsonyak, kalapot, vagy éppenséggel faragott kabátkát viselők. Két dologban voltak hasonlók: mindnyájan ugyanabban a faluban éltek és mindegyikük Eli faragványa volt.
A vemikek minden napja, hasonlóképpen telt: matricákat ragasztgattak egymásra. De nem ám akárhogy! Mindegyiküknek volt egy doboza, telis tele aranyszínű csillagokkal és egy másik, amelyben csúnya, szürke matricákat tartottak. Egész nap fel s alá jártak az utcákon, matricákat osztogatva a többi vemiknek. Csillagokat azok kaptak, akiknek a fája simára csiszolt és szépen festett volt. De, aki durvább fából készült, vagy testén megkopott a festék, az bizony szürke pöttyöt kapott a többiektol.
A tehetségeseknek is csillagmatrica járt, azoknak, akik nehéz súlyokat tudtak a fejük fölé emelni, magas akadályokat ugrottak át könnyedén, okosan tudtak beszélni, vagy szépen énekeltek. Őket mindenki aranymatricával jutalmazta. Néhány faemberkét már teljesen elborítottak a fénylő csillagok és a siker örömétől megrészegülve már nem is volt számukra más fontos, csak, hogy újabb és még több matricához jussanak.
Mások azonban nem voltak ilyen ügyesek, ezért társaiktól szüntelen szürke pöttyöket kaptak. Punchinello is az ügyetlenebbek közé tartozott.. Hiába próbált ugyanolyan magasra ugrani, mint néhány vemik, neki sosem sikerült. Ráadásul minden sikertelen próbálkozás után körbeállták a többiek és csak gyúlt rajta a sok szürke matrica. Egyik próbálkozása után olyan szerencsétlenül esett, hogy megrepedt a fája. Erre még több szürke pöttyöt aggattak rá. Amikor pedig próbálta volna megmagyarázni az esés okát, valamit rosszul mondott és a többi vemik ezt is ronda pöttyökkel büntette.
Egy idő után már annyi volt rajta a szürkeség, hogy nem is igen mert az utcára menni. Attól félt megint rosszul csinál valamit. Például előfordulhat, hogy elfelejti felvenni a kalapját, vagy belelép egy pocsolyába. Akkor pedig újabb szégyenmatricák kerülnek rá. Így is voltak már olyan vemikek, akik azért is adtak volna neki szürke pöttyöt, mert hogy olyan sok szürkeség gyúlt már össze rajta.
- Nem is érdemel mást. – értettek egyet a többiek – Nem egy jó vemik.
Kis idő múltán, Punchinello maga is elhitte ezt. Mondogatta is magában:
- Nem vagyok én jó vemik. Mi hasznom van nekem? Nem vagyok sem szép, sem bölcsen szóló, semmi érzékem a zenéhez és még ugrani sem tudok. Senki sem örül nekem.
Ha nagyritkán kimerészkedett, csak szürkepöttyös vemikekkel beszélgetett. Közöttük egy kicsivel jobban érezte magát. De valahogy mégiscsak rossz volt így.
Egy napon furcsa dolog történt. Egy olyan vemikkel találkozott, amilyennel azelőtt még soha. Ugyanolyan faragvány volt, mint o, de ennek az emberkének nem voltak sem arany, sem ezüst matricái. Luciának hívták.
Nem mintha nem próbálták volna ot is megragasztani, de a matricák egyszerűen nem maradtak meg rajta. Néhányan csodálták ezért a lányt és szerették volna csillagocskákkal jutalmazni, de mind a földre hullott. Mások lenézték öt, de hiába büntették volna szürke pöttyökkel, azok sem ragadtak meg rajta.
- Én is olyan szeretnék lenni! – gondolta Punchinello – Nem akarom folyton mások ítéletét hordozni magamon.
Megkérdezte hát Luciát, mi a titka annak, hogy rajta sem a csillagok, sem a ronda szürke pöttyök nem tapadnak meg.
- Egyszerű – mondta a lány – Minden nap elmegyek Elihez.
- Elihez?
- Igen, a fafaragóhoz. Beszélgetünk a műhelyében.
- Miért?
- Menj el hozzá Te is. Majd meglátod. Mindig a műhelyében van, bármikor meglátogathatod. – válaszolta Lucia és vidáman elszökdécselt.
- De hát akar egyáltalán találkozni velem ez az Eli? – kérdezte a furcsa vemiktol Punchinello, de ezt a másik már nem hallotta.
Így hát fogta magát és hazament. Leült otthon az ablak mellé és nézte, hogyan osztogatják a faragványok a csillagokat és a pöttyöket.
- Nincs ez így rendjén – mormogta maga elé, és elhatározta, hogy másnap meglátogatja Elit.
Szűk ösvényen sétált a domb tetejéig. Amikor belépett a műhelybe, elkerekedtek a szemei, olyan hatalmas volt minden. A sámli akkora volt, mint o maga. Nyújtózkodnia kellett, hogy egyáltalán megláthassa a munkaasztal tetejét. Egy óriási kalapácsra tévedt a tekintete. Nyelt egy nagyot, nagyon megijedt.
- Jobb lesz inkább hazamennem! – mondta, és már éppen fordult volna vissza, amikor valaki a nevén szólította.
- Punchinello, te vagy az? – erős és mély volt ez a hang. A kis faemberke megtorpant.
- Punchinello! Milyen jó újra találkozni veled! Gyere közelebb, hadd nézzelek meg! – Punchinello lassan megfordult és ránézett a hatalmas szakállas mesterre.
- Te tudod a nevemet? – csodálkozott a kis vemik.
- Hát persze, hogy tudom. Jól ismerlek, hiszen én faragtalak. – Eli lehajolt és feltette Punchinellot az asztalra.
- Hmm – mormogta sokatmondóan a mester, ahogy a szürke pöttyöket meglátta – Látom kaptál néhány rosszpontot.
- Nem tehetek róla, Eli, én igazán megpróbáltam nagyokat ugrani.
- Nem kell mentegetődznöd gyermekem. Nekem nem számít mit gondolnak rólad a többiek.
- Nem?
- Nem bizony, és neked sem szabadna, hogy számítson. Kik ok, hogy megítélnek téged? Hiszen ugyanolyan faragványok, mint te vagy. Nem az a fontos, amit ok gondolnak felőled, hanem az, amit én gondolok. És szerintem te nagyon is értékes kis vemik vagy.
Punchinello elnevette magát.
- Értékes? Én? Miért? Sem gyors, sem ügyes, sem okos nem vagyok és már a festék is pattogzik rólam. Miért számítanék én, neked, vagy bárki másnak?
Eli Punchinellora nézett, kezeit az apró favállacskákra tette és lassan ezt mondta:
- Mert én teremtettelek téged és az enyém vagy. Ezért vagy nekem fontos.
Punchinellora még senki nem nézett ilyen szeretettel. És pont a mester, aki őt kifaragta. Nem is tudta, mit mondjon- Minden nap vártam, hogy elgyere – mondta Eli.
- Azért jöttem, mert találkoztam egy olyan vemikkel, akiről leperegtek a csillagok, meg a szürke pöttyök.
- Tudom, mesélte, hogy találkoztatok.
- Őrajta miért nem tapadnak meg a matricák?
- Mert o úgy döntött, hogy az én véleményem sokkal fontosabb a többi vemik véleményénél. A matricák csak akkor maradnak rajtad, ha hagyod őket.
- Hogyan?
- Csak akkor ragadnak rád, ha számít neked a többiek véleménye. De minél inkább bízol az én szeretetemben, annál kevésbé foglalkoztatnak az o ragasztványaik.
- Nem egészen értelek.
- Majd megérted, de időbe telik. Nagyon sok szégyenpötty van rajtad. De azért gyere csak el minden nap, had emlékeztesselek, milyen fontos is vagy nekem.
Eli felemelte Punchinellot a műhelypadról és letette a földre. A kis vemik elindult az ajtó felé.
- Emlékezz arra, amit mondtam neked. Nagyon is értékes vagy. Hiszen én teremtettelek. És én nem követek el hibákat.
Punchinello már nem állt meg, de magában azt gondolta: Azt hiszem tényleg így gondolja.

És egy szürke pötty lehullt ekkor a porba.

Egy őszinte mosoly értéke

Semmibe sem kerül, de sokat teremt.
Gazdaggá teszi azokat akik kapják,
és nem juttatja koldusbotra azokat, akik adják.
Egy pillanatig él csak, de emléke néha örökké megmarad.
Senki sem olyan gazdag hogy meglehetne nélküle,
és senki sem olyan szegény, hogy ne lenne gazdagabb tőle.
Táplálja a jóakaratot az üzleti életben,
boldogságot teremt az otthonban,
és mindenütt a barátság biztos jele.
Pihenés az elfáradt embernek,
napfény a csüggedőknek,
világosság a szomorkodóknak,
és a természet legnagyszerűbb ellenszere a bajokkal szemben.
Nem jelent földi javakat senki számára.
Nem lehet megvenni, elkérni, kölcsönadni vagy ellopni,
csak önként lehet adni.
Ha valaki már túl fáradt ahhoz, hogy mosolyogni tudjon,
akkor legalább te nézz rá derülten.
Senkinek nincs annyira szüksége mosolyra, mint annak,
Aki maga már nem tud mosolyogni !
MOSOLYOGJ !

Gyönyörű estét nektek!:-)

Áprily Lajos: FŰMAGOT VETETTEM

A vád:
Hogy elhenyélted ezt a szép napot!

A védelem:
Nem teljesen: vetettem fűmagot,
pár szép nap és a sűrű mag kikel,
eső belőle pázsitot nevel,
árnyékot vetnek rá a kerti fák,
jönnek hűsét kívánó unokák,
terítenek a gyepre szőnyeget,
elfekszenek a szőnyegen hanyatt,
foszolva-lengő felhőcskék alatt,
s nézik a mesemondó, mély eget.