csak en

Ha tehát meg akarod szerettetni magadat az emberekkel, ez a második szabály: Mosolyogj!” / C. D./

Komáromi János

Séták - gondolatok a végtelenig és vissza

sétákat őriznek fák sápadt levelei
erdők könnyét sírják a ködszagú reggelek
tavak mélyén selymes gyönyör rejtőzik
homokos partokat üdvözlik a tengerek

sziklák ezer éles repedéséből
fehér és piros virágok fakadnak
gyökereik hegyek húsába vágnak
míg szirmaik az égre kacagnak

szivárvány születik felhők
izzadt, duzzadó cseppjein...

lábaim süppednek lazán a homokba
míg magamban lépkedek
a világ vagyok Én
és én vagyok a Világ
állok az idők kezdetén
és látom, amint minden véget ér
körbe fordul a lét
kezemben tartom a Végtelent
leülök a Semmi peremén
és ledobom minden vétkemet
elveszett már minden álmom
miért is voltak nem tudom
bennem cseng minden dalom
és én kint halkan dúdolom
a homályból előtűnnek a fák
rezzennek a levelek
felnőnek a hegyek
mélyülnek a tavak
csengenek a szavak
hívnak a mozdulatok
fájnak az érzések
éled minden, amiről azt hittem
már rég elmaradt
előre kellene lépnem
vagy dőlnöm legalább
de nem mozdulok
makacs létem megaláz
hátat fordítok végzetemnek
sétám folytatom tovább...

...falevelek peregnek
rajtuk zizegnek lépteim

a szél arcomba sodorja hajamat
meglendítem, felrántom a fejemet
és mint a rakoncátlan tincsek
talán én is meglelem majd a helyemet

ringatózva lépkedek az előtűnő árnyak között
utat nyit nekem a csendes esti homály
bánat rögöket rugdosok magam előtt
s közben halkan dúdolom... talán... talán...

A szegény ember szerencséje (erdélyi magyar népmese)

Egyszer volt, hol nem volt, volt ezen a világon valahol egy szegény ember. Hát ez a szegény ember két borjúra teszen szert valahonnan. Na, hát ô azokat addig dédelgette, szépengette, hogy megnôttek s jármas marhák lettek. Béfogja a szegény ember a két marháját s avval el ki, hogy az a kicsi, tenyeremnyi földjét megszántsa, bevésse. Szántogat, szántogat, dehát a szegény embernek még a szerencséje is szegény, szegény embert még az ág is húzza. Az egyik tehene mit gondolt, mit nem, egyszer csak egyet bôdült, kettôt rúgott s avval csak kiesett a járomból s egy miccentés alatt vége volt neki. Búsult a szegény ember, hogy majd felvetette a nagy búbánat, hogy még a jó Isten is csak a szegény embert látogatja, próbálgatja. S hogy egész kárral ne maradjon, lenyúzá nagykeservesen a tehén bôrét s elindult vele a városba, hogy valamerrôl eladja.
Útközben a nagy melegben elfárad, leül az árnyékba pihenni. A bôrt addig kiteríti egy bokorra száradni, mert fele terhe is lesz, jobban is megveszik, ha nem olyan nyers. Amint ott búsul magában a világi élet keserûségei felett, hallja, hogy valami a csoda kopogtatja, vagdalja erôst a száradni kitett bôrt. Nézi, s hát látja, hogy egy fakopogtató vagdalja, de olyan erôsen a bôrt, hogy a lába is besuvadott a likon. Megragadja a szegény ember a madár lábát, megfogja a madarat s ahajt a tarisznyába tette. Avval azután továbbindult a maga útjára. Idô megestültével elhatározza, hogy ô ma egyet se megy, hát bévetôdik egy jómódú házhoz szállást kérni éjjelre. Nyit bé a házba, hát üres a ház, senki nincsen benn! Jól van, a ház megé kerül, s ott az ablakon át nézi, hogy mikor megy bé az ajtón valami lelkes állat, hogy szállást kérhessen éjszakára.
Egy kis idô múlva jön bé az asszony, egyik kezében bor, a másikban pálinka. Felnyitja a láda fedelét s teszi annak egyik szegletébe. Veszen le a cserepes kályha tetejérôl egy szita fánkot, tölti a láda másik szegletébe. Húz ki a sütôbôl egy sült libát, teszi fel a cserepes tetejére. Azzal dolgához lát. Most már a szegény ember is kijön a ház megöl, s kiáll a kapuba, hogy mikor a gazda megjön, kérjen szállást tôle.
Nemsokára jön is haza a gazda a szántóból. Kéri a szegény ember a szállást.
- Hogyne adnék, földi - feleli a gazda -, kerüljön csak bennebb!
Na, bemennek. Hát az asszony fekszik s jajgat. Mondja a gazda:
- Éhesek vagyunk, asszony, adj valamit ennünk, mert egy napi szántás után jól esik a vacsora.
De az asszony csak mondja a maga panaszát, hogy ô egész nap milyen beteg volt, még vacsorát se készíthetett. A szegény ember tüstént látta, hogy itt alighanem kutya van a kertben. Eléveszi a madarát s elkezd vele bíbelôdni.
Kérdi a gazda:
- Miféle madár az ott a kezében, atyafi?
- Hm! - mondja a szegényember. - Ez osztán jövendômondó.
- Jövendômondó? Hát osztán tudna igazat mondani?
- Igen ez annak, aki kívánja - mondja a szegény ember.
- Hallom hát! Szívesen megfizetem, ha igazat mond.
Elkezdi a szegény ember alattomban csípni a madár lábát, hogy az fájdalmában cseregni kezd.
- Mit mond az a jövendômondó, te szegény ember, - kérdi a gazda.
- Ez azt mondja, hogy a kemence tetején egy sült liba vár gazduramra.
- Igaz-e ez, feleség?
- Igaz biz az, édes uram.
- Hát akkor vedd elé, kedves feleségem, hogy együk meg ehejt! Éppen jól fog esni egy napi szántás után.
Na jó, hát újra csípni kezdi alattomban a szegény ember a madarát, hogy az még jobban elkezd cseregni.
- Mit mond még, te szegény ember, az a jövendômondó?
- Ez azt, édes gazduram, hogy a láda jobb szegletében bor s mézes pálinka vár gazduramra.
- Igaz-e ez is, feleségem?
Mondja az asszony:
- Igaz biz az , édes uram.
- Hát vedd elé, kedves feleségem, hiszen az ad erôt egy napi szántás után, s a holnapi munkához!
Újból csípi alattomban a szegény ember a madarát. Csereg a madár.
- Hát még mit mond az a jövendômondó, te szegény ember?
- Ez azt, gazduram, hogy a láda bal szegletében is van egy csomó puha fánk gazduram részére.
- Ez is igaz lenne, édes feleségem?
- Hát az is igaz, az is úgy van, édes uram.
- Vedd elé hát, feleség, hogy csapjunk ehejt egy vidám napot ezzel a jó atyafival! Hanem te szegény ember, add el nekem azt a jövendômondót, jól megfizetek érte!
Na, elég az hozzá, hogy a gazda is nagy örömében megvevé a jövendômondót, két szép kajla ökörért s egy búzával rakott szekérért. Avval nekikerekedék másnap az ember, el haza a jövendômondója árával.
S ahajt olyan szerencsével szorgalmatoskodott, olyan ügyébevaló hatökrös gazda lett belôle, hogy még az uraság se különb, s fogjuk rá, hallák-e, hogy még ma is él, hogyha meg nem halt.

Jóóreggelt!:-)

Vidám, szép napot!:-)

Jó éjt!:-)

Temető a Loch Ness partján...

HALOTTAK NAPJA

Halottak napját november 2-án 998 óta tartja meg az egyház. Ez az ünnep összefügg azzal a századvégi szorongásos hangulattal, mely 1000-re a világvégét várta. Ilyen elképzelések mellett igyekeztek a halottakkal "jóban lenni", az elhunytak szellemeivel jó barátságba kerülni. A sírokon gyertyát gyújtottak, hogy "szegény, fázós lelkek annak fényénél melengethessék magukat".

A november 2-i halottak napja konkrétan Sz. Odiló clunyi apáttól (962-1048,) ered. Ő ezt az emléknapot a Cluny anyaegyház alá tartozó minden bencés házban bevezette. Ez a rendelete (998) mindmáig fennmaradt. Hamarosan pedig a bencés renden kívül is megünnepelték, a 14. századtól Róma is átvette.

E napon gyertyákat, mécseseket gyújtunk elhunyt szeretteink emlékére. Ehhez a szokáshoz azonban több népi hiedelem is kapcsolódik. Némelyik szerint ennek az a célja, hogy a világosban a "véletlenül kiszabadult lelkecskék" újra visszataláljanak a maguk sírjába, ne kísértsenek, ne nyugtalanítsák az élőket.

Magyar területeken szokás volt ilyenkor a sírok megtisztítása, rendbe hozása is. Ilyenkor fel is díszítik a sírokat. Virágokat, manapság pedig koszorúkat visznek az elhunytak tiszteletére.

A nép ajkán ennek a szokásnak is megvan a magyarázata: azért kell megszépíteni ilyenkor a sírokat, hogy a halottak szívesen maradjanak lakhelyükben. A néphit szerint ilyenkor ugyanis hazalátogatnak a halottak. Ezért sokfelé szokás volt, hogy számukra megterítettek, kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra. A bukovinai magyarok körében pedig még a temetőbe is vittek ennivalót.

Aki ezeken a napokon nem tud kimenni a temetőbe, az otthon gyújt gyertyát. Zentán Mindenszentek napján a család minden tagja meggyújt egy gyertyát, azt tartották, hogy akié a legelőször leég, az hal meg leghamarabb.

A Mindenszentek (latinul: Festum omnium sanctorum) a katolikus és ortodox keresztény egyház ünnepe. A katolikus egyház november 1-jén, az ortodoxia pedig egy héttel később tartja.

Az ünnep, és az azt követő halottak napja - egyházi jellegén túl- fokozatosan általános népi megemlékezéssé is vált. Ilyenkor mindenki kilátogat a temetőbe, meglátogatja elhunyt hozzátartozóit. Megtelnek a sírok őszirózsával, krizantémmal, az elmúlás jelképes virágaival. Az emberek gyertyát gyújtanak, és elveszített szeretteikre emlékeznek .

MINDENSZENTEK

A hajdani rómaiak őseiket és hőseiket istenként és félistenként tisztelték. Szobrot emeltek, szentélyt állítottak számukra.
Marcus Agrippa Kr.e. 27-ben építtetett egy hatalmas templomot, amit Pantheonnak neveztek el. Itt az összes isten tiszteletére mutatták be a papok az áldozatot.

A Pantheont aztán Rómában 610 (egyes források szerint 609) május 13-án keresztény templommá alakították. Ez adott alkalmat az ünnep bevezetésére: hiszen ezen a napon IV. Bonifác pápa a templomot az összes vértanú tiszteletére szentelte.

A 4. századból is maradtak fent adatok Mindenszentek ünnepéről. Szent Efrém szíriai egyházatya és Aranyszájú Szent János például már tudott az ünnepről, melyet május 13-án, illetve pünkösd utáni első vasárnap ültek meg. / E vasárnap neve a görög egyházban ma is Szentek Vasárnapja. /

Az ünnep történetében újabb lépést jelentett III. Gergely pápa (731-745), aki a Szent Péter Bazilika egyik mellék-kápolnáját nemcsak minden vértanúnak, hanem "minden tökéletes igaznak" a tiszteletére szentelte.

Az ünnep még a VIII. században május 13-ról november 1-jére tevődött át, valószínűleg azért, hogy ezzel a kelták régi népi újesztendejét megszenteljék.
/A kelták november első napjaiban emlékezetek az elhunytakra különböző halotti áldozatok bemutatásával. Náluk már a VIII. században is közünnep volt november első napja - ami az év kezdetét is jelentette./

835-ben Jámbor Lajos császár IV. Gergely engedélyével hivatalosan elismerte az új ünnepet, és attól kezdve a Mindenszentek az egész kereszténység ünnepe lett.

A lélekben nem marad meg semmi beléerőszakolt ismeret. (Platón)

Elárulom neked, mi csihol szeretetet orvosszerek nélkül, füvek nélkül, mindenféle varázsszerek nélkül: ha azt akarod, hogy szeressenek: szeress! (Hérakleitosz)

Nincs annál nagyobb szégyen, mint korábbi meghitt barátunkkal háborúskodni. (Cicero)

A vizsgálódás nélküli élet, nem embernek való élet. (Platón)

Az értelem szeme csak akkor kezd élessé válni, amikor a testi szemek látóereje már veszít élességéből. (Platón)

Sok véka sót kell együtt megenni ahhoz, hogy a barátság betöltse hivatását. (Cicero)

Nincs a valódi erény útja előtt akadály. (Ovidius)

Ha olyan szerepet vállalsz, amely az erődet túlhaladja, akkor egyrészt ebben is kudarcot vallasz, másrészt pedig azt is elszalasztod, amelyet képes lettél volna betölteni. (Epiktétosz)

A vagyonszerzés mértéke mindenkinek a saját testének a szükségletei, úgy ahogy a cipő mértéke a láb. Ha megmaradsz e mellett, akkor megtartod a helyes mértéket; de ha túllépsz rajta, akkor szükségszerűen lecsúszol a lejtőn. (Epiktétosz)

Oly rövid őrjöngés a harag. Ha az indulatod nem szolgád, ő lesz az úr, zabolázd, láncold idején meg. (Horatius)

Mint a vasat a rozsda, úgy emészti az irigyet saját lelke. (Antiszthenész)

A barátsággal sosem szabad betelni; minél régebbi, annál édesebb, miként a borból is az, amelyik kiállta az idő múlását. (Cicero)

Ércfalként álljon a jellem; mit nem rettent bűntudat és vétek sose sápaszt. (Horatius)

Óvakodjatok attól, aki távol lévő barátját ócsárolja. (Horatius)

Nem csak a szerencse vak, de többnyire azokat is elvakítja, akiket kegyeibe fogad. (Cicero)

Barátainktól csak becsületes dolgokat kérjünk. (Cicero)

Bárcsak oly könnyen megtalálhatnám az igazat, mint amilyen könnyen cáfolom a hamisat! (Cicero)

Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, milyen kikötőbe tart. (Seneca)

Az önmérséklet megedzi az embert. (Seneca)

Amit titokban akarsz tartani, ne mondd senkinek. (Seneca)

Aki vétkezik, maga ellen vétkezik, aki igazságtalan, magával szemben igazságtalan, hiszen önmagát teszi gonosszá. (Marcus Aurelius)

Amit nem akarsz magadnak, azt ne tedd soha mással. (Kung fu-ce)

Aki kapni akar, tanuljon meg adni. (Lao-ce)