Két kis magzat beszélget egy anya hasában:
- Te hiszel a születés utáni életben?
- Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Talán itt is
azért vagyunk, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
- Butaság, semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is,
hogyan nézne ki?
- Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a
saját lábunkon fogunk járni, és majd a szájunkkal eszünk.
- Hát ez ostobaság! Járni nem lehet. És szájjal enni - ez meg végképp
nevetséges! Hiszen mi a köldökzsinóron keresztül táplálkozunk. De mondok
én neked valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert a köldökzsinór
már most túlságosan rövid.
- De, de, valami biztosan lesz. Csak valószínüleg minden egy kicsit
másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk.
- De hát onnan még soha senki nem tért vissza. A születéssel az élet
egyszerűen véget ér. Különben is, az élet nem más, mint örökös zsúfoltság
a sötétben.
- Én nem tudom pontosan, milyen lesz, ha megszületünk, de mindenesetre
meglátjuk a mamát, és ő majd gondoskodik rólunk.
- A mamát? Te hiszel a mamában? És szerinted ő mégis hol van?
- Hát mindenütt körülöttünk! Benne és neki köszönhetően élünk. Nélküle
egyáltalán nem lennénk.
- Ezt nem hiszem! Én soha, semmiféle mamát nem láttam, tehát nyilvánvaló,
hogy nincs is.
- No, de néha, amikor csendben vagyunk, halljuk, ahogy énekel, és azt is
érezzük, ahogy simogatja körülöttünk a világot. Tudod, én tényleg azt
hiszem, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk...