Dobrosi Andrea: Emberként
Ágba kapaszkodok, mint egy madár,
s az ágról fenséges panoráma vár.
Talán e látvány miatt nem láthatom,
ott rejtőzik a fény az arcomon.
Vagyok a lent, vagyok a felfelé,
létrán érkezem a Messzeség elé.
Tudni akarom az időt, a tájat,
ahol fája sarjad a tudásnak.
De emberként sok bennem a kevés,
odúmba zár az ostoba kétkedés.
A sötétben téli álmot álmodom,
nem árulkodik más, csak lábnyomom.
