A tisztán érző

Egyre több az olyan ember, aki magát „tisztánlátónak” nevezi, és sokaknak mondja meg a TUTIT.

Miket is láthatnak meg ők?
A jövőt, a múltat, a jelent?
A férfit vagy a nőt, aki egyszer majd eljön hozzánk? Sőt, aki már itt van, közel az ajtónkhoz és mindjárt bekopogtat?
A pénzt, ami ömleni fog hozzánk három év múlva, vagy talán még előbb is?
A halált, akit nevén nem nevezhet, mert az azért mégiscsak olyan ciki, és nem fér bele a tisztánlátó etikájába?

Félre ne érts! Nem akarom őket bántani. Jaj, dehogy is. Tudom, hogy mostanság mindenki kis istennek képzeli és képezi magát, hogy mindent tudjon, és mindent lásson. De hát nem pont ezektől az almafáktól „tiltuá el őt”?

Én nem látok semmit sem, de békén hagyom őket, hadd mondják.
Sőt időnként titokban elmegyek hozzájuk, és megkérdezem, hogy mit látnak. Főleg olyankor, amikor a röntgen és a CT készülékek sem látnak biztosan, s amikor az orvosok szerint két megoldás van: vagy egy műtét (mű-tett), avagy egy ki-és belátástalan gyógyszeres, sugaras, vagy hasonló mérgező kezelés.
Mit látnak ők? Az orvosok. Vajon, mit kell tennem nekem, vagy másoknak, akik félnek, szenvednek, szoronganak, nem értenek semmit sem, szeretnének nevetni, de nem megy, vagy a torkukra fagyasztják a mosolyt azok, akiknek gőzük sincs arról, hogy valami más is van, mint a puszta lét !

Félelmetes ez az egész fenyegető világ. Nincs megnyugvás és béke sohasem. Hosszútávon meg még kevésbé. Olyan jó lenne megpihenni, nevetni, ölelni, aludni, mint kiskorunkban, és enni-inni, futkározni, mint egy kiscica.
De hát a rohanást nem örömforrásként, hanem stresszként éljük meg, mert valaki akar minket, de nem úgy, ahogyan szeretnénk és főleg nem az, akit szeretnénk. Az ölelésünktől meg rettegve futnak el azok, akik azt hiszik, hogy valami hátsó szándékunk lenne vele.

ÖLELNI AKAROK!!!!! NEM ÖLNI!!! MIÉRT FÉLTEK ETTŐL ÚGY? MINTHA ÖLNI AKARNÉK?

Aztán már fáj a fejünk, émelyeg a gyomrunk, ugrál a szívünk, és koszban - káoszban érezzük magunkat, ahol már minden mindegy, csak hamar vége legyen.

Én szeretnék megállni, és egy nagy levegőt venni, aztán elaludni pár órára, majd felkelve, megmosakodva, fogat mosva (úgy utálom azokat a filmeket, ahol alvás után közvetlen ébredéskor csókolóznak fogmosás nélkül, hát milyen rendezők az ilyenek, akik ezt megengedik?)- szóval frissen, fiatalosan és derűsen, a vállamat leeresztve, feszkók nélkül, egyenletesen lélegezve elindulni az utcán és rámosolyogni mindenkire.

Aztán menni - mendegélni, ameddig csak bírom, majd leheveredni és elaludni megint ( nagyon szeretek aludni, és átadni magam a nagy erők működésének és az álmoknak, melyek már régóta igazabbak nekem, mint a mindennapi hétköznapi életem).

Aztán amikor a tengerhez érnék, ottan végleg lefeküdnék a partjára, és soha többé nem mennék el onnan. Csak le-föl sétálgatnék a sóspárájú szélben, és nyalogatnám a számat. Érezném, ahogyan kisimul a bőröm, feszes lesz, és gyönyörűen sima.

Tudnám, ahogy napról napra egészségesebb és szebb leszek, és fickándozom a halacskákkal, amikor kisüt a nap.

Na, ott aztán egyszer csak megérezném, hogy mit súg nekem bennem a Jóisten. És akkor én is tisztán látnék. Legalább tíz méterrel előbbre, mint ahol éppen állnék.

De ez nem lenne se jó, se rossz. Viszont biztosan érezném, hogy mit kell tennem és mit nem, hogy merre induljak el és mikor, hogy egyedül, vagy valaki mással, esetleg valakik másokkal, mondjuk sokkal. De pontosan tudnám és érezném, hogy merre hány lépés.

És akkor elindulnék arra, amerre ő vezet engem belülről, és tudnám, hogy minden oké, azt teszem, amit igazán tennem kell, s hogy most lett értelme az életemnek.

Aztán egyszer csak itthon találnám magam a csepeli panel lakásomban, a koszos kis kutyám és a lepusztult bútoraim között, ahová beviharzik hol sírva, hol nevetve kisebbik lányom teenager élete, és keveredik az én több évtizednyi szenvedéseimmel és balga örömeimmel, egyetértve abban, hogy ilyen az élet.

Ahová néha begyűrűzik a nagyobbik lányom világhírneve és ezzel párhuzamosan az időnként elviselhetetlen világfájdalma.

Ahol már csak pihegni tudok, és kiszorítani magamból még annyi energiát, amiből pénzt kereshetek, hogy az irreális számláinkat kifizethessem.

Jaj, hol az a tenger?! Mert már néha kiszállnék teen(a)ger fájdalmaim közül, mint egy „hab-lehány”, és annyi,- és ennyi volt az élet…

De most látom csak, hogy én mennyire tisztán érzek mindent! Ha gyorstekerésben visszaforgatom életem videófilmjét, azt látom, hogy mióta az eszemet tudom ( 3 éves korom óta!) pontosan érzem, s ezáltal tudom, hogy valójában mit kell tennem, s mit kellene tenniük a többieknek ahhoz, hogy a bennünk-bennük lévő szellem szerint éljék az életüket. Mert ez az egyetlen igazi út, amit választhatunk. Ha azon járunk, akkor élünk valóban és igazán. Addig szinte nem is létezünk.

És a trükkös az egészben az, hogy ha megérezzük, mit kell tennünk valójában, akkor már szinte mindenre képesek leszünk, mert a világon a legnagyobb erő a szeretet gyógyító ereje.
És az említetett szellem nem más, mint maga a SZERETET tiszta esszenciája, ahogyan írtam valahol nemrégiben. ( nem olvastam, hanem én írtam! Biza!)

Szóval. Ez hihetetlen képességeket hoz létre bennünk, ha engedjük, hogy megtegye, s ha elhallgattatjuk végre azt az önző, ordító énrészünket, aki mindig mást akarna, mint, amit valójában tennie kéne.

Furcsa lehet a kép, de nem csak alattunk, hanem fölöttünk is lebeg egy háló, amely véd bennünket, s amely mozgat. Nélkülünk, de velünk teszi a dolgát, ha engedjük neki. Mert az Igazság nélkülem is működik, de csakis általam lehet valósággá.

Ha ezt megérted, és megélted, nem éltél hiába.

Igen, én tisztán érző vagyok. Hagyom, hogy ő szóljon belőlem, és én cselekedjem meg a kéréseit. Látom a rendet és az összefüggést minden káosz kellős közepén is.

De valamit még mindig nem kerülhetek el, és ez a szenvedés, a fájdalom, a kínkeserves küzdelem, amikor a többiek nem látnak, és nem értenek ebből egy mukkot sem.

Olyankor azt hiszem, egyedül vagyok a világmindenségben kidobott, kiköpött bohócként.

De a kitartásom mindig eredményt hoz, s általában már egy napon belül is megtörténnek a kívánt és szükséges változások. Akkor, ha bennem is megtörtént az átalakulás, a transzformáció, akkor, ha megint sikerült valami önös vágyamról lemondanom, és ha boldogan tudtam átadni magam a magasabb céloknak.

Jó így lenni. Jó tisztán érezni.
És az a legjobb benne, hogy ez az út mindenki előtt „nyittal áll”.
Senki nincs kizárva belőle, hacsak önnön magát ki nem zárja.

Az élet és a létezés értelme ennyire egyszerű ugyanis.
Tisztán megérezni azt, hogy mit kér bennünk a szellem, és megtenni, ha tehetjük.

Amint hogy meghallani és megérezni azt is, hogy mit kér tőlünk egy másik ember magasabbik énje, és annak is megtenni, ha tehetjük, amit kér.

Nem kell félnünk. Az energiánk nem vész el, - ha segítünk másoknak és önmagunknak, no meg a bennünk élő isteni erőknek, - csak átalakul.
Egyre szebb és egyre jobb lesz. Kézzel fogható, ésszel érthető és szívvel érezhető, igazi szeretet energiává alakul, ami örökké létezik majd, míg a világ, világ és 2 nap.

Bors Máriella