Szávai Attila

Gerlepár

Sétálsz valahol a világban, hátratett kézzel, bölcsen, kissé fontoskodóan. Egyszer csak megtorpansz, homlokodra csapsz és felkiáltasz: "Ilyen egyszerű?"
Igen barátom, ilyen egyszerű.
Ekkor rájössz valamire. Arra, hogy élsz, tehát kicsit tiéd is a mindenség, tulajdonod van, tehát felelősséggel tartozol, vigyáznod kell valamire, ahogy az őzek is vigyázzák a hajnalt, a derengés minden illatát és színét. Ember vagy, tehát megvan benned az alkotás tudományának esélye, rádöbbensz, hogy már jóval nyugodtabban viseled az áhítat illatos légnyomását asztalod felett, mely tolladból tintát fakaszt a szűz papírra. Homlokodba csapott tenyérrel fut végig eszméleteden, hogy a körülményekhez képest kissé költő és író is vagy, ki acélgyári munkás izzadt pátoszával hegeszti-alakítja egymásra az idomított ősanyagokat "felelőssége teljes tudatában". Már tudod, hogy a halál nem egy telhetetlen kegyetlenkedő, inkább szövetségesed, ő az, aki pontot helyez életed összetett mondatára, éppen ezért mostmár talán könnyebben fogod viselni percről-percre közeledő lépteit. Rájössz, hogy az életben ki kell és talán ki is tudsz egyenesíteni néhány kérdőjelet, hogy az ókori oszlopként álljon a sor végén makacsul megtartva világod szent intézményét.
Látod milyen egyszerű? Csak siess a csodálkozással cimbora. Ha nem vigyázol homlokodba árulkodó barázdákat vés az ujjaid közt átszűrődő idő, válladon fészket rak egy szelíd gerlepár.