részlet Wass Albert: Magukrahagyottak című írásából
.... A sebesült hallgatott. Nehéz csönd ült az éjszaka hátán, s fagy
csillogott a holdezüst fákon. Valahol messze megszólalt egy bagoly.
- Háromféle ember van ebben az országban - szólalt meg egy idő múlva újra a sebesült, mély undorral a hangjában -, háromféle magyar.
Mind a három egyezik abban, hogy elégedetlen a világgal, a kormánnyal,
ami ennek a világnak a nyakán ül, a rendszerrel, mindennel.
Panaszkodnak, morognak, keseregnek, átkozódnak.
Ebben mind egyformák.
Aztán egy részük úgy próbálja megoldani a maga bajait,
hogy kiszolgálja a hatalmon levőket.
Csatlakozik hozzájuk.
Hasán csúszik, farkát csóválja, s ha odalöknek neki egy koncot s
befogadják cselédnek, akkor veszettebb lesz a veszett kutyánál,
s marósabb a vadfarkasnál, kegyetlenebb az ellenségnél, kommunistább a
kommunistánál, csak hogy bebizonyítsa a maga hűségét, és nagyobb koncot kapjon érte.
- Egy másik részük az ellenkezőjét teszi:
feláll a két lábára és verekszik.
Védi azt, amiről úgy érzi, hogy az övé.
A maga jussát az élethez.
A maga jussát a szabadsághoz.
A maga jussát ehhez a földhöz, melyen született s mely a hazája.
Verekszik másokért is, mindenkiért.
A mások jussáért, a mások szabadságáért.
A még csak meg sem születettekért is verekszik.
Mindenkiért és mindenki helyett.
- Aztán van a harmadik csoport, a nagy csoport,
amit úgy is nevezhetünk: a nép.
Akinek nincsen arca, sem rossz, sem jó.
Sem szép, sem csúnya.
Se nem hős, se nem áruló.
Senki és semmi.
Tömeg.
Nyáj.
Nem tesz se jót, se rosszat.
Semmit se tesz.
Csak meghúzódik és vár.
És mint a fű a rátaposó láb alatt: meghajlik, meggörbül.
Tűr.
Mindent eltűr, a mikor tovább lép a nagy láb, akkor lassan
felegyenesedik megint.
De sohasem egészen.
Egy kissé mindig meghajolva marad, készen arra, hogy újra lelapuljon egy
másik láb alatt.
Érted?
Eszébe se jut, hogy tegyen valamit a rátaposó láb ellen,
hogy megvágja, megszúrja, küzdjön ellene, kockázatot vállaljon a
jussáért, a szabadságáért, bármiért , érted, Anka?
