Találtam egy érdekes oldalt.
Aranyi László oldala.
Egy részlet az oldalról:

Aki kómában van, az agyhalott. Ez eddig rendben is lenne, csakhogy tértek már magukhoz emberek több évtizedes kómából is, és olyanok is voltak köztük, akik a teljes több évtizedre kristálytisztán emlékeztek, habár, az agyuk - az orvosok és műszereik szerint - halott volt! Igen óvatosan kell tehát bánni az agyhalál kérdésével, következésképp az eutanázia passzív formájával is! Ne feledjük: az élet folytonos, és senkinek sincs sem joga, sem erkölcsi alapja megszakítani azt!

Valami ilyesmi vár ránk „odaát”? a beszámolók szerint igen.

A halálközeli eseményekről talán a klinikai halál állapotába jutott emberektől tudhatunk meg a legtöbbet, legalábbis azoktól, akik rendelkeznek valamiféle emlékképpel a történésekről. A halálközeli élményeket elsőként Raymond Moody gyűjtötte össze. Részlet az „Élet az élet után” című könyvéből:

„Egy ember haldoklik. Testi nyomorúságának csúcspontján hallja, amint az orvos őt halottnak nyilvánítja. Egyszer csak egy kellemetlen zajt: átható, sivító harsogást kezd hallani és azonnal nagy sebességgel rohan át egy sötét alagúton. Aztán hirtelen saját testén kívül találja magát, de ugyanabban a környezetben, mint amiben előbb volt. Mint szemlélő, bizonyos távolságból nézheti saját testét. Tartózkodási helyéről szemlélve kellemetlen érzések töltik el, amikor látja saját testének újraélesztési kísérleteit. Egy idő után összeszedi magát és egyre inkább alkalmazkodik ehhez a különös állapothoz. Észreveszi, hogy még mindig van „teste”, de az tulajdonságait tekintve lényegesen különbözik fizikai testétől, melyet elhagyott. Hamarosan új események történnek. Más lények közelednek a haldoklóhoz, hogy köszöntsék őt és segítsenek neki. Meghalt barátok, rokonok szellemét pillantja meg, majd egy szeretetet és melegséget árasztó Fénylényt, amilyent ő még nem látott. Ez a Lény - szavak nélkül - kérdéseket intéz hozzá, melyek a haldoklót arra indítják, hogy saját életét, mint egészet értékelje. Segít neki, hogy életének legfontosabb állomásait panorámaszerűen, villámgyorsan felidézi számára. Egyszer csak a haldoklónak úgy tűnik, mintha egy sorompóhoz, vagy határhoz közeledne, mely nyilvánvalóan a földi élet és a következő élet közötti határvonalat jelenti. Itt világos lesz előtte, hogy vissza kell térnie, mert halálának ideje még nem jött el. Küszködik ez ellen, mert a túlvilági élet tapasztalatai annyira megragadták, hogy többé nem szeretne visszatérni. Eltöltötte az öröm, szeretet és a béke lenyűgöző érzése. Belső ellenállása ellenére - anélkül, hogy tudná, hogyan - újra egyesül fizikai testével és él tovább. Később, amikor megpróbálja másoknak közölni élményeit, nehézségekbe ütközik. Először is nem találja a megfelelő szavakat, melyekkel a földöntúli eseményeket és élményeket kifejezhetné, aztán az emberek kinevetik. Majd lemond arról, hogy ezeket másoknak is elmondja. Az élmény mégis nyomot hagy életében, nevezetesen: hatással van életvitelére, megváltozik gondolkodásmódja és másként értékeli saját és más emberek halálát.”

Klinikai halál mesterségesen is kiváltható, bár nyilván rendkívül kockázatos. A klinikai halál állapotában tapasztalt élmények átélésére más módszerek is vannak. A lényeg az, hogy a legkörmönfontabb biológiai, fiziológiai stb. magyarázatok ellenére biztosnak tűnik: az élet folyamatos, nem ér véget a halállal, mint ahogy a nem a születéssel kezdődik.

Minden jel arra utal: az Élet örök.