Miért van az ember szíve rejtve...

Egyszer történt, mikor még az emberek kívül hordták a szívüket, mint
a legbecsesebb díszüket, hogy egy kisfiú ücsörgött a parányi tó
partján. Kezeit teletömködte mindenféle kaviccsal, azután egyesével a
hullámzó víztükörre vetette őketâ�Ś egyre messzebb és messzebb. A
kavicsok lágy csobbanással merültek elâ�Ś újból és újból.
- Miért búsulsz Funo? - A kisgyerek ijedten fordította figyelmét a
mögé lopódzott alakra, de ijedelme rögvest alább hagyott, mikor a vén
remete barázdált vonásaira ismert. Miért is félt volna tőle, hisz
bárhányszor meglátogatta, Halerum mindig kedvesen, minden földi jóval
kínálta.
- Elhagytam a szívem. - pityeregte, és bánatában újabb kövecske suhant a tóba.
- A szíved? - csodálkozott a vén Halerum.
- Igenâ�Ś azt! - Hüppögte. - Elveszítettem, pedig úgy vigyáztam rá, mint
a szemem fényére! - könnycseppet törölt ki a szeme sarkaiból. A remete
lehuppant mellé botját letámasztva és kedvesen rámosolygott. Kezeit
összekulcsolta s a feltündöklő fényáradatban. Funo szeme nagyra
kerekedett el. Nem tartott sokáig a varázslat, de akár órákig is
elnézte volna a varázsló kezeit. És mikor azok széttárultakâ�Ś lám a fiú
csodás szíve ragyogott fel benne.
- Megtaláltad! - kiáltott fel boldogan, és átölelte a remetét. -
Szeretlek Halerum! Ezt rá is vésem! Csupa nagy betűkkel! Add oda
kérlek! Ezentúl a legjobban látható helyen fogom hordani, hogy lássák,
milyen jó vagy! - Funo vidámsága felhőket szétoszlató sugárként
villant fel.
- Tudod mit? - töprengett a remete. - Hadd válasszam meg én a helyét.
- Rendben. - egyezett bele Funo. Halerum elmosolyodott és a parányi
szívecske, mint egyetlen fénypont felemelkedett a tenyerébőlâ�Ś és a fiú
mellkasa felé haladt. Funo leplezetlen boldogsággal, csillogó
szemekkel bámult közeledő szíve után, hogy mennyire szép helye is lesz
ott, ám amikor az eltűnt mellkasában, elpityeredett.
- Hééé! De ott nem látja senki sem! Hogyan fogják megtudni az emberek,
hogy mennyire szeretlek? - értetlenkedett.
- Figyelj rám Funo. - az öreg megérintette a könnyes arcot és
elmosolyodott. - Nem kell, hogy tudja a világ, mennyire szeretsz.
Elég, ha te tudod és az, akit a szívedbe zársz. Mondd el bátran annak,
akit belevésel: Szeretlek! Így már nem fogod elveszíteni sosem, mert
benned él továbbâ�Ś és ezt már nem veheti el senki sem.
Funo eltöprengett a remete válaszán, majd az utolsó kavicsot is
eldobta és vidáman felugrott.
- Köszönöm Halerum! - nagy puszit nyomott az öreg vénséges arcára,
majd egy pillangót meglátva utána futott. Halerum pedig csak bámult a
távolodó gyermek után és mosolygottâ�Ś majd egyszer megérti.
Azóta szív nem hordatik kívül, csak a csendes mélyben vésődnek fel rá
a nevek.Ś újból és újból.