1950. március 2.
Csordultig van szívem az Isten szeretetének örök-édes költészetével. Égni a tűzben. Láttam egy hosszú folyosót, mely fokozatosan mindig jobban izzott s ahol álltam ott fekete és hideg volt minden. A folyosó végén egy lángoló szív volt egy fehéren izzó trónuson. Ebből megértettem, hogy Jézus Szíve mindenekfelett Úr és, hogy én még nagyon messze vagyok szentséges Szívének igazi szeretésétől. Ó boldogok, akik eljutottak a trónusig és ott elégtek.
Egyszer régebben gondolkodtam, hogy hogyan juthatunk el legkönnyebben az életszentségre és hogyan? Ekkor láttam egy fölfelé állandóan csúcsosodó hegyet, melynek oldala mindig meredekebb lett és a teteje csaknem az égbe ért. Ezen a hegyen mély árkok húzódtak 1/3-ad részéig felfelé és ocsmány iszappal voltak tele, mint a hegy lába körül elhelyezkedő térség. És láttam hogyan közelednek e hegyen egyre jobban áttüzesedve felfelé a lelkek. Egyesek csak az árkokból másztak ki, ezek azok, akik hibáikat elhagyják ugyan, de az erény útjára nem lépnek. Ez még nem érték. A többiek Isten leérő kegyelem-szálaiból igyekeztek minél többet magukhoz láncolni, melynek segítségével annál magasabbra emelkedtek. A ritka nagy szentek kiknek a csúcspontig nem sikerült ugyan elérniük, mert ott Krisztus áll, de Őt megközelíthették életük fonalának elszakadásával, mely egyedül tartotta őket a földön, beugrottak a Mennyországba. Mindent pótol s mindennél többet ér a kegyelem!

/Részlet : Brenner János lelki naplójából./