„A fák életének rendjét a föld törvényei szabják meg, az emberi életek rendjét magasabb, furcsább, bonyolultabb törvények. Nem lehet azokat kiszámítani. Ahány ember, annyiféle élet. Ahány élet, annyiféle törvény, annyiféle cél, annyiféle szándék, akarat. Nem lehet azt kiszámítani, hogy ki milyen utat választ. Csak a fáknál lehet tudni. Ha ideültetem, itt nő, ennyi az egész. A gyermek, az más. Az nő, amerre rendeli neki a maga különös élete. Nem baj, fontos, hogy a fák megnőttek, nem okoztak csalódást. Csak nőjenek tovább.

Az élet, a maga küzdelmével, zajával, a maga céljaival, izgalmával és szép szabad gondjaival átköltözik lassan a völgy másik oldalára. Egészen lassan és észrevétlenül költözik át, olyan lassan, hogy nem is lehet meglátni majd, amikor elhagyja az udvart, amikor lemegy a kőrisfasoron a kis cselédházak előtt, amikor elkanyarodik a nádas mentén. Nem is lehet meglátni majd, csak egyszer nem lesz már itt többé. Elillan csöndesen, mint az idő, mely mohával lepi be a zsindelytetőt, meggörbíti a gyümölcsfák derekát, s a küszöb fájába mély gödröt tapos.

Elillan csöndesen, mint az estéli szellő.

Az élet.

/Wass Albert: Mire a fák megnőnek/