A TÉR
Egy téren álltam, dőlt a fény s a barna
padok mind lángragyúltak körülöttem,
egy égő veréb a vállamra szökkent
s piros jelet mart belém lila karma;
öregasszonyok eveztek a lángban,
ősz hajukat az ég magábaszívta,
s mint vérrel átszőtt domború pupilla
az ég figyelt, figyelt, egy téren álltam,
itt voltam gyermek, snúroztam, a pornak
arany villáma lobban, ez az emlék,
egy kisgyerek a téren, arany zsemlyét
és hideg, lila golyókat szorongat -
s a tér bokrai, fái útrakeltek,
a csarnok összeomlott,
a kofák sem pereltek,
s a lila kalarábé dombok
a föld alá nyomultak
mint közönséges holtak -
s én ittmaradtam, itt magam, a téren,
a vének elutaztak,
az ifjak elutaztak,
s én ittmaradtam, itt magam, a téren,
a golyók elgurultak
s én ittmaradtam, itt magam, a téren,
s egy furcsa, recés talp alá kerültem,
s fölöttem ez a talp vonult, vonult,
míg körben alkonyult
s én egy gödörben ültem,
s a talpat újabb talp követte, másik,
s az ég helyett a talp figyelt
egy talp figyelt -
itt járt anyám, háncskosarában kert,
káposzta, hagyma, lila karalábé,
ez mind enyém volt, enyém és anyámé.
Most már tudom, amíg a tér figyelt
az egész emberiség rámfigyelt
s később, mikor a talp terelt tovább -
az egész emberiség félrenézett.
Vészi Endre.
