Egy barátunk napszálltakor a néptelen mexikói tengerparton kószált. Séta közben észrevett egy másik férfit a messzeségben. Közelebb érve látta, hogy az odavalósi illető fáradhatatlanul hajladozik, és valamit a vízbe dobál...
Miután még inkább megközelítette, megállapította, hogy a mexikói a dagály által partra mosott tengeri csillagokat szedegeti össze, és egyenként visszahajította őket az óceánba. Barátunk elképedt.
- Jó estét, uram! - szólította meg a férfit. - Azon tűnődtem, hogy min fáradozik itt.
- Visszadobom ezeket a tengeri csillagokat a vízbe. Tudja, a dagály partra vetette őket, s ha nem segítek rajtuk, elpusztulnak oxigén nélkül.
- Értem, de hát százával hevernek itt a fövenyen. Ekkora tömeget nem tud visszajuttatni a vízbe. Meg aztán gondoljon csak bele: Akárhogy töri magát, nem lesz látszatja a munkájának.
A mexikói elmosolyodott, lehajolt, felvett egy újabb tengeri csillagot, és a hullámok közé dobta.
- Ennek az egynek mégsem mindegy!
