A JÓSZÍVŰ ÓRIÁS

Hol volt, hol nem volt, túl mindenen, élt egyszer egy óriás. Ez az óriás olyan hatalmas volt, hogy az erdő legmagasabb fája is csak a térdéig ért, feje pedig a felhőket súrolta, ám amilyen nagy és erős volt, épp olyan szelíd és jószívű.

Egy szép tavaszi napon, amikor lent üldögélt a folyóparton, kétségbeesett sírásra lett figyelmes. Felnézett, és egy kismadarat pillantott meg az egyik nagy fűzfa ágán.

- Hát te miért sírsz itt ilyen keservesen ? - kérdezte tőle az óriás.

- A sas elragadta egyetlen fiókámat ! - zokogta a kismadár - Ki segít most, ki ad nekem erőt, hogy elviseljem ezt a csapást ?

Az óriás elkomorodott. Felállt, az inge alá nyúlt. Amikor előhúzta a kezét, a tenyerében egy hatalmas, vörösen izzó szív lüktetett.

- Az én erőm a szívemben lakozik. - mondta - Most megosztom veled ezt az erőt.

Azzal a kismadár felé nyújtotta a szívet. Az hozzásimult, érezte, ahogy valami melegség járja át a testét. Felröppent az óriás vállára.

- Köszönöm neked ! A te erőd most már az enyém is ! - csivitelte hálásan, azzal elrepült az erdő irányába. Félútról még egyszer visszanézett az óriásra. " Milyen furcsa ! " - gondolta - " Valahogy nagyobbnak tűnt az előbb. "

Az óriásnak ettől a naptól fogva rengeteg tennivalója akadt : az erdő összes állata hozzá jött el bánatával, hogy erőt merítsenek tőle a reménytelenségben. És ő adott mindenkinek.

Közben elmúlt a tavasz, majd a nyár. Őszre az óriás már épp csak elérte a legcsenevészebb fa legalsó ágát, de továbbra is odanyújtotta szívét minden rászorulónak. És eljött a tél ...

Az óriás - aki most már akkora volt csak, mint egy nagyobbacska fűszál - az erdei úton sétált. Meg-megállt, néha szaggatott köhögés rázta meg a testét. " A végéhez közeledik az esztendő. Nemsokára újra eljön a tavasz, majd a nyár. De nekem nem lesz már több tavasz. " Idáig jutott gondolataiban, amikor egy csendesen pityergő kisleányt pillantott meg az út szélén.

- Miért sírsz, kisleány ? - szólította meg.

" Nini, egy manócska ! "- csodálkozott a kisleány és abbahgyta a pityergést.

- Segíts rajtam ! Mindenki csak engem bánt ! Elfogyott az erőm !

Az óriás elmosolyodott. Kinyújtotta tenyerét, amelyben ott feküdt egykor oly hatalmas szíve összeaszva, megfakulva. Már alig dobogott, csak néha futott át rajta egy-egy gyenge remegés.

- Hunyd be a szemed, és érintsd meg ! - mondta a kislánynak.

Az lehajolt az óriáshoz. Becsukta a szemét, és megérintette a szívet. Az összerándult, majd felizzott. A kislány érezte, ahogy az ismeretlen erő átáramlik a testébe.

- Köszönöm, manócska ! - suttogta halkan, és kinyitotta a szemét.

De az óriás addigra már eltűnt. Csak egy maréknyi szív alakú hamukupac maradt a helyén, amit a szél felkapott és szétszórt ...