Ez egy történet ami állítólag 2004 óta emailben és most már a közösségi

médiákban is kering, nem tudni ki az eredeti szerzõje.

Amikor aznap este hazaértem, a feleségem felszolgálta a vacsorát, megfogtam

a kezét és azt mondtam, "Szeretnék valamit elmondani". Õ leült és

csendben evett. Megint láttam a fájdalmat a szemében.

Hirtelen nem tudtam, hogyan nyissam ki a számat. De muszáj volt vele

tudatnom, min gondolkodtam. El akarok válni. Hoztam fel a témát nyugodtan.

Nem tûnt idegesnek a szavaim hatására, helyette inkább lágyan megkérdezte,

miért?

Kikerültem a kérdést. Ez feldühítette. Félredobta az evõpálcikákat és rám

üvöltött, te nem vagy igazi férfi! Azon az éjjelen nem beszéltünk egymással.

Õ sírdogált. Tudtam, hogy rá akar jönni, mi történt a házasságunkkal. De nem

igazán tudnék neki kielégítõ választ adni, én már Janet szeretem, nem õt.

Nem vagyok már szerelmes belé. Csak sajnáltam!

Mély bûntudattal, felvázoltam egy válási szerzõdést, amiben az állt, hogy

megtarthatja a házat, a kocsit, és a cégem 30 %-át.

Rápillantott, majd darabokra tépte. A nõ, aki 10 évet töltött velem az

életébõl, idegenné vált számomra. Sajnáltam, hogy elvesztegette az idejét,

forrásait, energiáját, de nem tudtam visszavonni, amit mondtam, hogy én már

Janet szeretem. Végre hangosan sírt elõttem, ami pontosam az volt, amire

számítottam. Hogy sírni láttam egyfajta megkönnyebbülést jelentett számomra.

A válás ötlete, ami már hetek óta kínzott, szilárdabbnak és tisztábbnak tûnt

most.

Másnap nagyon késõn értem haza és láttam, hogy valamit ír az asztalnál. Nem

vacsoráztam, hanem egyenesen aludni mentem és nagyon gyorsan elaludtam, mert

fáradt voltam a Jane-nel töltött eseménydús nap után.

Amikor felébredtem, még mindig ott ült az asztalnál és írt. Nem érdekelt,

úgyhogy megfordultam és aludtam tovább.

Reggel megmutatta a válási feltételeit: semmit nem akar tõlem, hanem 1 hónap

felmondási idõt kér a válás elõtt. Azt kérte, hogy ez alatt a hónap alatt,

mindketten tegyünk úgy, mintha normális életet élnénk, amennyire lehetséges.

Az indokai egyszerûek voltak: a fiunknak 1 hónapon belül lesz a vizsgája és

nem akarja összezavarni a tönkrement házasságunkkal.

Ez számomra elfogadható volt. De volt még valami, megkért, hogy idézzem fel,

ahogy az esküvõnk napján a karjaimban bevittem a hálószobába.

Arra kért, hogy ez alatt az egy hónap alatt, minden nap, reggelente a

karjaimban vigyem ki a hálószobából az ajtó elé. Azt gondoltam, kezd

megõrülni. Csak azért, hogy az utolsó napokat elviselhetõvé tegyem,

beleegyeztem a furcsa kérésébe.

Elmondtam Jane-nek a feleségem válási feltételeit. Õ hangosan nevetett és

azt gondolta ez abszurdum. Nem számít milyen trükköt alkalmaz, szembe kell

néznie a válással, jegyezte meg gúnyosan.

Semmiféle testi kapcsolatom nem volt a feleségemmel, mióta bejelentettem,

hogy el akarok válni. Úgyhogy amikor az elsõ nap kivittem, mindketten olyan

sutának tûntünk. A fiunk tapsolt mögöttünk, apu a karjaiban tartja anyut. A

szavai fájdalmat okoztak nekem. A hálószobából a nappaliba, majd az ajtóhoz,

több, mint 10 métert sétáltam vele a karjaimban. Õ becsukta a szemét, és

gyengéden azt mondta, ne mondj semmit a fiunknak a válásról. Én bólintottam,

kissé dühös voltam. Letettem az ajtón kívül. Õ elment a buszhoz, ami a

munkába viszi. Én egyedül vezettem az irodáig.

A második napon mindketten lazábbak voltunk. Õ nekidõlt a mellkasomnak.

Éreztem a blúzának illatát. Rájöttem, hogy hosszú ideje nem néztem meg

alaposan ezt a nõt. Rájöttem, hogy nem fiatal már. Halvány ráncok voltak az

arcán, a haja õszült! A házasságunk komoly áldozatot követelt tõle. Egy

percig azon gondolkodtam, mit tettem vele.

A negyedik napon, amikor felemeltem, úgy éreztem, hogy visszatért egyfajta

meghittség. Ez az a nõ, aki 10 évet adott nekem az életébõl.

Az ötödik és hatodik napon, úgy éreztem a meghittség érzése megint

erõsödött. Jane-nek nem beszéltem errõl. Egyre könnyebbé vált a karjaimban

vinni, ahogy telt a hónap. Talán a mindennapos edzések megerõsítettek.

Egy reggelen válogatott mit vegyen fel. Felpróbált jó pár ruhát, de nem

talált egyet sem, ami ráillett volna. Majd sóhajtott, minden ruhám kinyúlt.

Hirtelen rájöttem, hogy milyen vékony lett, ez volt az oka, hogy egyre

könnyebben tudtam õt vinni.

Hirtelen megértettem ... óriási fájdalmat és keserûséget halmozott fel a

szívében. Öntudatlanul nyúltam feléje és megérintettem a fejét.

A fiunk ebben a pillanatban lépett be és azt mondta, Apu itt az idõ, hogy

kividd anyut. Számára, hogy látta az apját karjaiban kivinni az anyját,

élete fontos részévé vált. A feleségem jelezte a fiunknak, hogy jöjjön

közelebb és szorosan megölelte. Én elfordítottam az arcom, mert féltem, hogy

az utolsó pillanatban meggondolom magam. Ezután a karjaimban tartottam,

kisétáltam a hálószobából, keresztül a nappalin, az elõszobába. A karjai

lágyan és természetesen pihentek a nyakam körül. Szorosan fogtam õt, pont

olyan volt, mint az esküvõnk napján.

De a sokkal könnyebb súlya elszomorított. Az utolsó napon, mikor a

karjaimban tartottam, alig tudtam megtenni a lépéseket. A fiunk elment az

iskolába. Szorosan tartottam õt és azt mondtam neki, nem is vettem észre,

hogy az életünkbõl hiányzott a meghittség, az intimitás.

Elvezettem az irodáig ... gyorsan kipattantam a kocsiból, anélkül hogy az

ajtókat lezártam volna. Attól féltem, ha bármennyit is késlekedek,

meggondolom magamat. Felsétáltam az emeletre. Jane kinyitotta az ajtót és

azt mondtam neki, Sajnálom Jane, nem akarok elválni.

Csodálkozva rám nézett, és megérintette a homlokomat. Lázas vagy? Kérdezte.

Elvettem a kezét a fejemrõl, Sajnálom Jane, ahogy mondtam, nem válok el. A

házasságom talán azért volt unalmas, mert nem értékeltük életünk apró

részleteit, nem azért mert már nem szerettük egymást. Rájöttem, hogy attól

kezdve, hogy az esküvõnk napján karjaimban vittem haza, egészen addig

kellene a karjaimban tartani, míg a halál el nem választ minket.

Jane hirtelen magához tért. Hangosan felpofozott, majd bevágta az ajtót és

zokogásban tört ki. Lesétáltam a földszintre és elhajtottam.

Az útba esõ virágboltban rendeltem egy csokor virágot a feleségemnek. Az

eladólány kérdezte, mit írjon a kártyára. Mosolyogtam és azt írtam, Minden

reggel a karjaimban viszlek ki, míg a halál el nem választ.

Azon az estén mikor hazaértem, virág a kezemben, arcomon mosoly, felrohantam

az emeletre, azért, hogy a feleségemet az ágyban találjam - holtan.

A feleségem hónapokig harcolt a RÁKkal és én annyira el voltam foglalva

Jane-nel, hogy észre sem vettem. Tudta, hogy hamarosan meg fog halni és meg

akart menteni bármiféle negatív reakciótól a fiunk részérõl, ha végig

visszük a válást. Legalább a fiunk szemében én egy szeretõ férj vagyok.

Életetek apró részletei amik igazán számítanak egy kapcsolatban. Nem a ház,

nem a kocsi, tulajdon, pénz a bankban. Ezek csak elõmozdítják a boldogságot,

de önmagukban nem adhatnak boldogságot. Szóval találj idõt, hogy a

házastársad barátja légy és tegyétek meg azokat az apró dolgokat egymásért,

amik meghittséget, intimitást eredményeznek. Legyen valóban boldog

házasságotok!

Ha nem osztod ezt meg másokkal, semmi sem történik veled.

Ha megteszed, talán megmentesz egy házasságot.

Az életben a legtöbb kudarcot olyan emberek szenvedik el, akik nem ismerik

fel, milyen közel is voltak a sikerhez, mikor feladták.