Kezünk ívét a bánat
Ágh István
2010. december
Mikor az útjába esõ, hozzám közeli
szálloda kávézójában randevúztunk,
nem került szóba, hogy a szükségkórháznak
használt épületben feküdtem át 56-ot,
mert ha elmondom, miként lett majdnem utolsó
egy sortûz alatt az én elsõ szerelmem,
akkor a korai házasságáról s hirtelen
özvegységérõl kellett volna beszélnie.
Nem volt illõ a biedermeier hangulatban
zavarni a kettõnk dolgaival egymást,
idõn kívüli kárpittal borított székrõl
néztem háta mögött egy távoli színpadot,
hol a Légy jó mindhalálig címû darabban
egyetlen közös élményünket játszottuk el,
közben a szavakat elfeledtük, s a folytatásra
szép közhelyek és jelbeszéd által került sor.
Mint ki a tenger túlsó partjáról indul el,
s az élet majdnem elmúlik, mire ideér,
egyenesen az emlékezet mélyvizén át
érkezett elsõ házasságában született
lányával, aki rögtön a bölcsészhallgató
lányunoka kollégiumába távozott,
csomagot vitt, és hazai bort hoztak nekem,
miként közeli rokonságunkban volt szokás.
Az ismert gesztus bármilyen szívmelengetõ,
kezünk ívét a bánat elégszer megtöri,
töltöttek már nekem palackot az utolsó
évjáratokból megözvegyült nõvéreim,
úgy adták, mint akik szõlõjüktõl búcsúznak,
ha már vissza se kérték az üres üveget,
így kezdõdött a túlélõ asszonyokra mért,
férfikéz nélküli jövõ felszámolása.
Õ még elõször is csak utoljára adhatott,
az el sem kezdett viszony befejezéseként,
amit nem tudtam, s nem is kellett viszonozni,
mint váratlanul kiegyenlített tartozást,
csak láttuk egymást, mielõtt még rátelepül
az özvegyek magánya képzeletemre,
s nemzedékem, akár az alkonyatra nyíló
szeretetotthon, teljesen elnõiesedik.
Hol kampós botok kopognak a folyosókon,
nekem tûsarkú körömcipõk visszhangoznak
valamelyik lánykollégium lépcsõházában,
mert kedveseim örökké bálba készülõdnek,
kitárt karokkal ereszkednek az emeletrõl,
én meg még most is ott várok a portán,
talán az együttérzés vezetett hozzájuk,
ha személy szerint nincs már kit keresnem.
