Károlyi Amy - Kék virág
Ezt a libegést, karcsuságot,
könnyüséget és bánatot!
Ha kezedbe veszed, vigyázva fogd.
Két ujjal téptem, lepke alól.
Ha ereszteném, ő is szállna.
Halványkék, szárnyas libegéssel,
ő is a lepkék után járna.
De más a sorsa.
Nem hal meg szépen.
Eltikkad gyürüs ujjaim,
s tenyerem forró börtönében.
Jóreggelt!:-) Arra ébredni, hogy esik a hó....és nekem ki kell mennem...én csak a szobából szeretem...
Egy barátunk napszálltakor a néptelen mexikói tengerparton kószált. Séta közben észrevett egy másik férfit a messzeségben. Közelebb érve látta, hogy az odavalósi illető fáradhatatlanul hajladozik, és valamit a vízbe dobál...
Miután még inkább megközelítette, megállapította, hogy a mexikói a dagály által partra mosott tengeri csillagokat szedegeti össze, és egyenként visszahajította őket az óceánba. Barátunk elképedt.
- Jó estét, uram! - szólította meg a férfit. - Azon tűnődtem, hogy min fáradozik itt.
- Visszadobom ezeket a tengeri csillagokat a vízbe. Tudja, a dagály partra vetette őket, s ha nem segítek rajtuk, elpusztulnak oxigén nélkül.
- Értem, de hát százával hevernek itt a fövenyen. Ekkora tömeget nem tud visszajuttatni a vízbe. Meg aztán gondoljon csak bele: Akárhogy töri magát, nem lesz látszatja a munkájának.
A mexikói elmosolyodott, lehajolt, felvett egy újabb tengeri csillagot, és a hullámok közé dobta.
- Ennek az egynek mégsem mindegy!
Hermann Hesse
A magány
Egy erős szellem terjesztette szét
A hegyek fölött nagy, fehér kezét.
Tekintetének fénye rám mered,
De én nem félek: nem bánt engemet.
Fekete mélyben bukkantam reája.
Magas csúcsokra csalogat ruhája.
Mély álmaimból gyakran keltem én.
Játszom az élet s halál ösvenyén.
S órákon át, míg szívem fájt nekem,
A hegyi úton lassan járt velem.
És hűvös kezét áldón tette ottan
Hő homlokomra és én - megnyugodtam!
Juhász Gyula fordítása
SZABÓ LŐRINC: AZ EGY ÁLMAI
Mert te ilyen vagy s ők olyanok
és neki az érdeke más
s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás
s mert kint nem tetszik semmi sem
s mert győzni nem lehet a tömegen
s ami szabály, mind nélkülem
született:
ideje volna végre már
megszöknöm közületek.
Mire várjak még tovább, a jövőt
lesve alázatosan?
Fut az idő, és ami él,
annak mind igaza van.
Én vagy ti, egyikünk beteg;
és mégse nézzem a fegyvereket,
hogy szeretet vagy gyűlölet
közelít-e felém?
Ha mindig csak megértek,
hol maradok én?
Nem! nem! nem bírok már bolond
szövevényben lenni szál;
megérteni és tisztelni az őrt
s vele fájni, ha fáj!
Aki bírta, rég kibogozta magát
s megy tőrök közt és tőrökön át.
Ketten vagyunk, én és a világ,
ketrecben a rab,
mint neki ő, magamnak én
vagyok a fontosabb.
Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,
az értelem szökik,
de magára festi gondosan
a látszat rácsait.
Bent egy, ami kint ezer darab!
Hol járt, ki látta a halat,
hogyha a háló megmaradt
sértetlenűl?
Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik,
s ha kiderűl!
Bennünk, bent, nincs részlet s határ,
nincs semmi tilos;
mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
se jó, se rossz.
Rejtőzz mélyre, magadba! Ott
még rémlik valami elhagyott
nagy és szabad álom, ahogy
anyánk, a végtelen
tenger, emlékként, könnyeink
s vérünk savában megjelen.
Tengerbe, magunkba, vissza! Csak
ott lehetünk szabadok!
Nekünk többé semmit sem ad
ami kint van, a Sok.
A tömeggel alkudni ha kell,
az igaz, mint hamu porlik el;
a mi hazánk az Egy, amely
nem osztozik:
álmodjuk hát, ha még lehet,
az Egynek álmait!
