Valaha az ember nem úgy élte meg önmagát, mint manapság.
Ma azt hisszük, hogy minden érzés, minden gondolat csakis bennünk van.
Hogy minden, ami történik a lelkünkben, csakis a mi magántörténetünk. Hogy minden benső történetünk csakis a saját fejünkben játszódik le. Én vagyok szomorú, én vagyok kéjsóvár, én gyűlölködök. Én szomjazok gazdagságra, hatalomra, énbennem villannak gyilkos indulatok de ugyanakkor én vagyok nyugodt, én vagyok békés, én vagyok boldog, bizakodó és jóakaratú.
Minden bennem játszódik le. Az én génjeimben, az én agyamban, az én lelkemben.
Az én saját lényemben, melynek senkihez sincs köze.
Ma úgy véljük, hogy csakis saját, magántörténetünk van.
Magánügyünk. Magánsorsunk.
Magának boldog az ember. És magának boldogtalan.
A Nincs Szeretet világnak, amelyben élünk, ez a valóságtudata.
S ez nem így van.
Valaha, ha valaki olyan csúnyán viselkedett, mint a túloldali ji-king patkánya, azt mondták rá, egy gonosz szellem megszállta őt.
Valaha úgy látták, hogy lelkünk kapcsolatban van az egész látható és láthatatlan világgal. És egyszerre vagyunk adók és vevők. Ha agyadat elborítja a gyilkos indulat, médiumává válsz a világ összes gyilkos, pusztító erőinek.
Ha nagyravágyó vagy, bevonzod mások nagyravágyását.
Egy feldúlt emberre rácsimpaszkodnak az összes zaklatott lelkek - s feldúlhatja egész környezetét.
A legtöbb bűnös, ha elkövette a bűnt, utána nem érti, hogy mi történt vele. Még mielőtt elindulna benne az önigazolás mechanizmusa, nem érti, miért tette a bűnt.
Úgy érzi, mintha nem ő tette volna.
Az, hogy egy börtönben a legtöbben azt mondják, hogy ők ártatlanok, nemcsak másoknak szóló hazugságok, de úgy is érzik, valóban, hogy nem tettek semmit. Illetve, hogy amit tettek, mintha nem ők tették volna. Nem tudom, mi történt
Nem emlékszem, csak az utolsó pillanatra
Nem akartam!
Nem értem, hogy tehettem ilyesmit
ezek a visszatérő vallomások.
A nácizmus bukása után sok százezer szadista tömeggyilkos érezte úgy, hogy olyasmit tett, amit nem akart. Nem bűntudatot érzett, hanem értetlenséget.
Egy magyar dokumentumfilmben előkeresték azt a szörnyeteg asszonyt, egy ávóst, aki sok évtizeddel ezelőtt a kitelepített nők barakkjaiban felügyelő volt. Egy öreg néni bukkant föl, a már szintén idős, egykori rabok közé. Egy szelíd, zavart nénike jelent meg az ajtóban. Kis retiküljét riadtan szorította a markába. Nem értette, miért utálják őt. Elfeledte, hogy valaha csizmával rugdosta ezeket az asszonyokat. Éheztette, verte őket, lehet, hogy meg is ölt néhányat de nem emlékezett rá.
Nem azért, mert hazudott, hanem azért, mert régen más erők vették körül. Más erők szállták meg. Egy szadista világ erőinek médiumává vált, s ez később úgy tűnt számára, mintha nem is vele történt volna. Mintha nem is ő tette volna, amit tett.
Megszállta a kor ördöge, maga is ördöggé vált. És amikor ez a rettenetes összműködés megszűnt, nem érzett utána különösebb bűntudatot, mert amit tett, azt nem érezte személyes ügyének. Voltak, akik a rosszat kifejezetten parancsra tették, és fölfelé mutogattak, de a legtöbbnek nem is kellett semmiféle parancs.
Azt tették, amit akkoriban kellett.
Ahogy a falombok, ha elmúlik a szélvihar, elfelejtik a vészes, süvítő üvöltésüket, s újra békésen sustorognak a napsütéses nyugalomban, úgy felejti el aljas magatartását az ember is, akin átsüvített a korszellem pusztító vihara.
De ne hidd, hogy ez csak a történelmünkkel van így.
Azért mondtam csak el, hogy éreztessem: soha senki sincs egyedül. Ez csak a mai atomizált, ostoba lélektudatunk téveszméje, hogy csupán bennünk, egyes-egyedül bennünk dől el minden. Hogy nem függünk senkitől. Nem hat ránk senki, mert olyanok vagyunk, mint a hermetikusan zárt konzervdobozok.
Nincs így.
A rossz erőktől naponta meg kell tisztítani magunkat.
Az ördögűzésnek, az ártó rossz szellemektől való megszabadulás titkának minden ősi hagyomány és minden vallás a tudatában volt. Egy sámánnak, egy gurunak, egy tibeti gyógyítónak, egy taoista bölcsnek éppúgy feladata volt az ördögűzés, mint Jézus Krisztusnak. Később ezt a tudást az emberiség elfelejtette. Illetve nagyobb baj történt: összetévesztette a megszálltat a megszállóval, ahogy azt a legsötétebb inkvizíciós pereknél láttuk, ahol sokkal inkább a tudatlan papokat kellett volna megtisztítani, mint meggyötört áldozataikat.
Miszogi-nak hívják azt a gyönyörű szertartást, melyben a japán harcművész naponta megtisztul. Ez még az ősi vallásos sinto hagyományból ered. A harcos minden hajnalban egy hideg vízesés alá áll, és miközben zubog rá a magasból a kristálytiszta víz, imával tisztítja meg magát a rossz hatásoktól. A napi fürdés és imádság mindig is hozzátartozott egy normális kultúra életrendjéhez.
Ez különös hangoltságot adott.
Azt mondták, a jót, a tisztát, a magasrendűt csak a Jó, a Tiszta és a Magasrendű képes befogadni. A lélek tisztátlan vágyai, melyek állandóan újratermelődnek, magukhoz vonzzák a méltatlan erőket a rosszat, az ártót, a lealjasítót. Nincs ember, aki ez ellen védve lenne, mert az élet nem magánvállalkozás, hanem végtelen erőhálózat. Láthatatlan szálakból szőve. Egyszerre hatunk s vagyunk hatása alatt százféle erőnek.
Tiszta pedig semmi sem marad magától
Sem a testi, sem a lelki vagy a szellemi világban.
Amit az ember magára hagy, és nem törődik vele, az bekoszolódik tudjuk jól. Ez a lelkünkkel is így van.
És a kosz a koszt vonzza.
Amire hangolod magad, azt fogadod be. Annak leszel médiuma, eszköze, tettestársa és megvalósítója. És ez a törvény nemcsak a látható, hanem a láthatatlan világra is vonatkozik.
Jó pillanatainkban angyalok vannak körülöttünk.
Ha nem is látjuk, de érezzük őket. A reggeli fürdésnél gondolj a lelkedre is. Mosd meg azt is, és kérj védelmet a világban működő rossz erők ellen.
Müller Péter
